"Az otthonomban dolgozom, a műhelyem az otthonom..."

Próbáltam szétválasztani a munkámat az életemtől, de nem tudtam. Próbáltam térben és időben szétszakítani, de nekem nem ez az utam.
Az életem szinte minden percében "dolgozom", hiszen, ha nem is ülök / állok egy konkrét munka mellett, akkor is a gondolataim 90 % -át a munkámhoz kapcsolódó ötletelések teszik ki. ( emelett igyekszem teljes odafigyeléssel fordulni a családom felé, de gyakran elkalandoznak a gondolataim egy - egy újabb megvalósítandó ötlet felé.) Vagyis a munkám és az életem szinte egy és ugyanaz.
Nincs munkaidőm, nincs munkahelyem, hanem életem van.
A kamrában gyűjtöm és szárítom a festőnövényeket,

a másik tárolóhelységben sorakoznak a szappanos dobozok.

A konyhaasztalon hol szappanozok,



















(A konyhaasztalunk egy több, mint 100 éves asztal, ami egykoron egy szabóságban szolgált. A vasaló nyoma sokáig rajta is volt, de aztán helyhiány miatt kicsit meg kellett rövidíteni, úgyhogy sajnos ez a nyom elveszett, de az biztos, hogy a rezgésével minduntalan valamilyen kézműves tevékenységre hívogat minket.)

A kályhán száradnak a fonalak,


a tűzhelyen rotyognak a festőlevek.

A hálószoba egy sarkát hol a varrógép, hol a szövőkeret, hol az ékszerkészítéssel kapcsolatos anyagok foglalják el.

Most a szövőkeret, a többiek kiszorultak a konyhaasztalra. :)

Az ágy mellett sorakozik a fonalaim egy része.


Hazudnék, ha azt mondanám, hogy külön műhely - raktáram nincsen, hiszen nem fér el minden a lakásban, és ahol nyáron nagyon szívesen dolgozom, mert a kertünk egy csodás részére néz az ajtaja, aminek a látványa feltölt de egyben nyugtat is.


De összességében mégis azt mondom, hogy " az otthonomban dolgozom, a műhelyem az otthonom..."



És ez nekem így jó... :)



És mivel nekem jó, felismertem, hogy nekem másként nem megy, a környezetemnek is jó, és remélem, hogy nektek is tudok közvetíteni ebből a hangulatból a termékeimmel, a fotóimmal, a gondolataimmal.

Kívánom Nektek, hogy Ti is találjátok meg, hogy hogyan jó nektek az élet. Mégha kell is kompromisszumokat kötni, mert anélkül nem megy, de nincs annál felemelőbb, mint hátradőlve elfogadni, hogy én nem tudom másként csinálni, nem tudom úgy, ahogy esetleg a többiek, mert én ilyen vagyok. És olyan jó, hogy nem vagyunk egyformák!


Ha tetszett a bejegyzésem, és hasznosnak találtad, kérlek oszd meg az ismerőseid között, hagy jusson el minél több emberhez. :)