rántottam ki magamat a teljes punnyadásból.

Aránylag szerencsés alkat vagyok, mert egész jól eléldegéltem eddig a sportgimiben magamra szedett izomzatból.

De ez mára elfogyott.

És az egész mozgáshoz való hozzáállásom belekerült egy negatív spirálba, ennek következményeként már úgy voltam vele, hogy ahhoz is lusta vagyok, hogy vízért kimenjek a konyhába.

Az elmúlt 10 évben mindössze 2 év volt, amit aktív kocogással töltöttem, de annak is már legalább 4 éve...

Persze elhatározások mindig voltak, kisebb-nagyobb sikerrel, de könnyű volt valami indokot találni arra, hogy most miért is nem tudok menni.

Tavaly dec. utolsó napjaiban is persze elkezdtem fogadkozni, hogy febr. 1-től majd futni fogok, hogy szebb, és egészségesebb legyek. 

De dec. 31-e kicsit mást hozott, mint amire én számítottam.

Kipofozott az addigi elkényelmesedett állapotomból. 

(Leginkább lelkileg, ami elgondolkodásra késztetett, hogy miért is kerültem én ilyen messzire a korábban hőn áhított élettől.)

Nagyon sokmindent megértettem, sok minden került napfényre, és ezeknek a közös nevezője a mozgáshiány lett.

Ez mutatkozik meg teljesen hétköznapi dolgokban is, amiknél igen mélyre kellett ásnom ahhoz, hogy megtaláljam a gyökerét.

(Engedjétek meg, hogy ezt itt most ne fejtsem ki, mert olyan bonyolult, csak annyit modnok, hogy a női minőség megélésének szinte minden terén megmutatkozott a mozgáshiány okozta élethez való hozzáállásom.)

És innentől kezdve már nem lehetett februárig várni.

Nem futok, nem kocogok, mert azt utálom.

Ezt is meg kellett értenem, hogy nem muszáj szenvednem.

A gyaloglás jól esik, 1 óra intenzív gyaloglás még jobban esik.

Hiába mondják, hogy kocogjak, mert nem vagyok még olyan öreg, hogy csak gyalogoljak, nem érdekel.

Nekem így jó!

És ami számomra nagyon fontos, hogy nem hagyhatok ki 1 napot sem. 

(most ez az ónos eső kicsit elgondolkodtat, de még várok délutánig)

Minden hétköznap  fél óra a közeli parkban ami gyönyörű, és változatos terep,  hétvégéken pedig 1 óra a patakparton.

Ahogy ott gyalogoltam egyedül a "télben" hirtelen rámtört egy régi elfelejtett érzés.

5-6 éves korom óta vittek minket a szüleim síelni. Minden téli és tavaszi szünetben. (38 éve nekünk nem olyan felszerelésink voltak, mint amilyenek most vannak.)

A csehszlovák pályák borzalmasak voltak, a lengyelek talán egy fokkal jobbak. Jobb helyekre mi nem járhattunk.

Ezért volt nagyon érdekes, amit megéreztem. Egy ismerős, és jó érzés, ami a sípályákhoz kötődik.

És élveztem, hogy mozgok, és élveztem, hogy nem fázom!