Sokat gondolkoztam azon, hogy megírjam-e ezt a bejegyzést. Végülis "csak" egy rendrakásról van szó. (Bár mi ketten azért tudjuk, hogy ez jóval nagyobb jelentősségű, mint egy szimpla nagytakarítás.)

Az idő nagy úr.
Az idő képes megenni mindent.
Falakat, tárgyakat... mindent.
És eljön az a pillanat, amikor már az ember úgy érzi, hogy ehhez már nem is lehet hozzányúlni, és becsukott szemekkel inkább elmegy mellette, de nincs ereje már felülemelkedni a káoszon.

És akkor jön egy új szem, aki nem volt részese az enyészetnek, nem látta az évek alatt lassan végbemenő agóniát, és valahogy egészen mást lát.

Nem kér mást csak egy seprűt, egy lapátot, sok zsákot, és azt kéri az embertől, hogy hagyja magát vezetni és, hogy legyen hite abban, hogy rendben lesz minden.

2 x 2 óra alatt rendbe lett rakva egy olyan épület, amiben eddig csak a kilátástalanság volt otthon.
Mostmár bármi lehet belőle, az esélyt megkapta.